Koszovó függetlenségének kikiáltása senkinek nem hozott meglepetést. Mindenik fél jól ismert formáját nyújtotta. Az Európai Unió tagországainak zöme öreg kontinensünkön valószínűleg a jól ismert kisebbségi kérdések miatt döntött úgy, hogy azonnal vagy belátható időn belül elismeri az új európai állam függetlenségét, mintegy könnyítve saját lelkiismeretén.
ENSZ, illetve Biztonsági Tanács ide vagy oda, az Európai Unió amerikai egyetértéssel döntött úgy, hogy az érvényben levő nemzetközi játékszabályokat némileg megkerülve, elismeri Koszovó elszakadását Szerbiától. Elismeri, mert másként nem tehetne, hiszen a koszovói albánok, az európai népektől eltérően, másként látják a közösségi jogérvényesítés lehetőségeit. Megtapasztalva a mindenkori szerb kormányzat kisebbségellenességét, a koszovói albánok jó ideje már nem hittek semmiféle szerb ígéretnek. Legkevésbé annak, hogy a szerbek által ajánlott autonómia valóban olyan lehetne, amilyent ők szeretnének.
Az EU-s döntés egyben a „multikulturális” Európa felé történő előrelépés fontos állomása is lehet, ahol bizonyos körök mindent elkövetnek a keresztény értékek, a keresztény hit erősödésének megakadályozására, mintegy bizonyítva, hogy a „sokszínű” Európában a letagadott keresztény gyökerek mellett, hathatósan törnek előre a különböző világvallások. E keveredés fontosságát nagyban elősegítheti egy új muzulmán állam európai létrejötte.
A vasárnapi történet tanúsága ugyanakkor minden civilizált európai politikus számára megközelítően ugyanazt jelenti: egy nép tartós elnyomása előbb-utóbb megbosszulja magát, a várható következmények pedig sokrétűek. Ezért alakult így a koszovói albánok példás összefogása, több éves, évtizedes töretlen hite, hogy a szenvedéstörténetnek előbb-utóbb pozitív végkifejlete lehet. A híradások szerint ezt a legtöbb európai politikus elismeri.
Az sem meglepő, hogy honi „mioritikus” tájainkon, ahol a román politika nemcsak történelmi, civilizációs hiányosságaival, hanem öröklött rosszindulattal, beteges előítéletekkel küzd, egy emberként összefogva indított Koszovó kapcsán újabb támadást saját kisebbségei ellen. Újból előkerültek az ebül szerzett ország rossz emlékei, és a román politikusok egymást túlharsogva intik lojalitásra a romániai magyarságot.
A szerintük nem létező kollektív jogok kipécézése kapcsán egy szusszal elverik a port mindenféle autonómiatörekvés felett, óva intve a magyarokat, nehogy megkíséreljenek bármiféle bűnös dolgot, ami az ország területi integritását kockáztatná. A szöveg emberöltő óta jól ismert, csupán magyar politikusaink számára jelent mindannyiszor újdonságot, amikor a jellemtelen román politikai elit beléjük rúg. A rúgást rendszerint elfelejtik, és újra meg újra ugyanannak a politikai közegnek a jóindulatára várnak, hátha a rúgások után újra odadob nekik némi morzsát.
Az RMDSZ, kormányzati szerepvállalása ellenére, végre határozottan kiállt a független Koszovó mellett, és az is pozitívumként írandó számlájára, hogy a hétfő esti román parlamenti nyilatkozatot egyedüli parlamenti pártként utasította el. A román kormányzati politika immár kilátástalannak vált helyzete, az előre hozott választások igénye, vagy a tetten érhető politikai konkurencia tette-e, nem tudni. Nemcsak az ellenzék, hanem az RMDSZ vezetői is a bőrükön érzik, hogy a sokat hangoztatott kulturális, illetve területi önrendelkezés csak akkor válhat valósággá, ha szakítani lehet az eddigi politikai úzussal. Úgy tűnik, a koszovói példa erre jó esélyt teremthet.
Miközben itthon és Európa-szerte azt halljuk, hogy Koszovó nem precedens, a balkáni történésekből maga számára jó példát látó kisebbségek szerte Európában tudják, sejtik, hogy végre megtört a jég. Európa és az Egyesült Államok olyan lépésre szánta el magát, ahonnan nincs visszaút.
Az uniós csatlakozás nemcsak a romániai, hanem a felvidéki, sőt az anyaországi magyarság számára is egyértelművé tette, hogy (a csatlakozás ténye önmagában) magától nem old meg semmit, legkevésbé a kisebbségi gondjainkat. Nem oldja meg, de immár jól körvonalazható lehetőséget kínál arra, hogy a sorsával rendelkezni tudó nemzeti közösség, összefogva elérje azt, amit akar. Koszovónak és az Uniónak ennél jobb üzenete nem is lehetne a romániai magyarság számára.
Erdélyi magyarjaink jól ismert kérdésére, hogy mit szólnak a románok, ha netán a tyúkszemükre lépünk, ma már rögtön föl lehet tenni a másik kérdést: mit szólnak a szerbek? Valóban mit szólnak? Kérdezi őket ma egyáltalán valaki Európában? Számít-e az, hogy mit mond Koszovó kapcsán a szerb állam-, vagy kormányfő? Számít-e az, hogy a szerb ortodox egyház feje fegyverbe szólítja a népet?
A vezető országok politikusait ez nem érdekli. Nem azért nem érdekli, mert a szerb alábbvaló nép lenne, mint a német az angol vagy a francia, hanem azért nem, mert eljátszották problémamegoldó képességüket. Azt a képességet, hogy állampolgáraikat egyformán kezeljék. Hogy ne diszkrimináljanak, ne alázzanak meg másokat.
Ilyen szempontból a románok semmiben sem különböznek a szerbektől. Közel egy évszázada ugyanezt teszik a kisebbségekkel, jelesül a romániai magyarsággal, amit a szerbek tettek és tesznek saját kisebbségeikkel, már kevésbé az albánokkal.
A magyar összefogáson múlik, hogy az erdélyi magyarság területi vagy kulturális autonómiájára éppen olyan határozott igen legyen a válasz, mint Koszovó függetlenségére. Ilyen összefüggésben teljesen mellékes lesz, hogy mit gondolnak erről a románok.(erdely)
